Rokontenyésztés

A rokontenyésztésnél származásilag egymáshoz közelálló egyedeket pároztatunk annak
érdekében, hogy az állomány minél egységesebb megjelenésű legyen. Ez mindaddig ésszerű,
amíg előnyös tulajdonságokról van szó. Igaz, ilyen esetben előbb-utóbb az átlagnál
egyöntetűbb lesznek az utódok, de a rendellenességekben is egyforma lesz az állomány. Ez
oda vezethet, hogy az utódokban rögzítjük a hibákat is, amelyek bármikor felbukkanhatnak.
Amikor egy fajta ide jut akkor a káros gének felhalmozódása miatt csökken a leszármazottak
ellenállóképessége, s bizonyos fokú hanyatlás következik be. Ezek az alkat gyengülésében, a
növekedési erély csökkenésében, a csontozat elvékonyodásában, az idegrendszer
sérülékenységében, a bizonytalan termékenységben, a betegségek elleni védekezés
tehetetlenségében nyilvánulnak meg.
A rokon tenyésztésből származó, tökéletes küllemű kan előnyben részesítése nem
egyértelműen jár kizárólag kedvező tulajdonságainak örökítésével, mivel a továbbadott gének
nem szükségszerűen csak azok, amelyek az adott kutyát híressé tették. Ez különösen igaz
akkor, ha a kan heterozigóta formában hordoz bármilyen recesszív, rendellenes gént.
Heterózigótának az egy tulajdonságra nézve eltérő génpárral rendelkező egyedet nevezzük.
Például (Hh). A heterózigóta egyed 50% az egyik, 50% a másik gént hordozza, ennek
következtében a heterózigóta egyed nem örökít tisztán!
Amennyiben valamely tulajdonságra nézve azonos, heterózigóta kutyák pároznak, az
utódokban jelentkezik-recesszív homozigóta formában- az addig lappangó rendellenesség.
Például heterozigóta, de hibátlan harapású egyedek párosításából, vagyis FfxFf, ahol a hibás
harapás génja rejtve van (f), létrejön a recesszív homozigóta, hibás harapású utód (ff) is! Így
például unokatestvérek pároztatása esetén a lappangó tulajdonság felszínre kerülhet. Az
unokatestvérek a közös nagyszülők révén gyakran ugyanazokat a géneket hordozzák, s így
lappangó tulajdonság génjei összetalálkozásának nagyon nagy az esélye.
A tenyésztők egy része a rokontenyésztés útján igyekszik valóra váltani azt, hogy a
nemzedékek során egy-egy tulajdonság minél jobban rögzüljön. Feltételezik, ha ez a
sajátosság létezik a szülői vérvonalakban, akkor az utódokban is meglesz! Ez igaz is, de
számolni kell azzal is, hogy a kiváló kan történetesen lappangva hordoz valamilyen
rendellenességet, és tenyésztése során összekerülhet hasonló rejtett hibával rendelkező
szukával. Így néhány alom után az utódoknál hamar kiderül-feltéve, ha nem titkolják el...- a
lappangó rendellenesség léte!
A rokontenyésztés lehet közeli és távoli rokonokra alapozott. Kerülni kell a közeli rokonok
pároztatását, például szukát az apjával, kant az anyjával, valamint testvérpároztatást. A
második generációban található ősökkel való pároztatáskor szoros, a 3.-4. generációban
található egyedeknél közeli, az 5.-6. generációban lévők igénybevételekor tágabb
rokontenyésztésről beszélünk.
A rokontenyésztés hozzáértő kezekben-némi szerencsével-még előnyös is lehet, önmagában
véve nem jó és nem rossz, hanem egy olyan lehetőség, amely segítségével, -bizonyos
tulajdonságokban!- az utódok domináns homozigóta (vagyis tiszta örökítése) jellege
fokozható. Ez különösen akkor célszerű kihasználni, ha aránylag rövid időn belül, 2-3
nemzedék alatt rögzíteni akarunk valamely lényeges sajátosságot, esetleg sajátosságokat.
Rokontenyésztésnél vegyük figyelembe a közös ős százalékos gyakoriságát, hiszen
lehetséges, hogy a kölykökben ezek a tulajdonságok jelennek meg leginkább... A
rokontenyésztés visszamenőleg 4-5 nemzedékig hatásos, az ezen túl előforduló közös ős vagy
ősök már nem szólnak bele az utódok minőségébe. Minél távolabb van egy közös ős vagy
ősök, annál szerényebb az örökítő hatása az utódokra. Nem szabad tehát, hogy megtévesszen
minket egy-egy kiváló ős jelenléte, különösen akkor, ha a közeli ősök, gyenge vagy közepes
minőségűek.
A rokontenyésztés, hozzá nem értő kezekben rendkívül bizonytalan módszer. Elképzelhető,
hogy az utódok közül néhány kiemelkedő értékű lesz, de az ellenkezője is megtörténhet,
vagyis gyenge minőségű, "félresikerült kölykök születnek. Egy-két kimagasló küllemű egyed
pedig hordozhat valamilyen lappangó rendellenességet, így továbbtenyésztésük felmérhetetlen
károkat idézhet elő az állományban.
Az öröklődés rendkívül bonyolult folyamat, egy sereg elméleti és gyakorlati tapasztalat
szükséges ahhoz, hogy a tenyésztés során megleljük a célszerű, de legalább a középutat. A
tenyésztés csakis akkor eredményes, ha nemzedékről nemzedékre javul a populáció minősége,
az utódok egyre életrevalóbbak, egészségesebbek, és kiváló alkatúak lesznek.
BELTENYÉSZTÉS
Egy-egy fajtán belül akkor alakulhat ki beltenyésztés, ha a tenyésztésben hosszú időn
keresztül nem vonnak be idegen vérvonalú egyedet. A beltenyésztés a rokontenyésztés egyik
formája, csak nem két kutya között, hanem nagyobb létszámú populációban történik. Az ilyen
zárt, szoros populációban való tenyésztés, előbb utóbb az ivadékok egyes tulajdonságokban
történő leromlását vonja maga után. Beltenyésztésnek a zárt körben történő tenyésztést
nevezzük, amelynek következtében (örökléstani vonatkoztatásában) nemzedékről,
nemzedékre csökken a heterozigóta, és növekszik a recesszív homozigóta génpárok száma.
Bizonyos idő elteltével, amikor a pároztatott egyedek már számottevő mértékben
rendelkeznek származásilag azonos génekkel- a beltenyésztés, rokontenyésztésbe megy át.
Megjegyezném, hogy a szakirodalomban a beltenyésztés és a rokontenyésztés között gyakran
nem tesznek különbséget, hiszen mindkét tenyésztési eljárás azonos irányba, a homozigozitás
növekedésének irányába hat. A két tenyésztési módszer különbözősége abban foglalható
össze, hogy a beltenyésztés (esetleg) követő rokontenyésztés során a származásilag azonos
gének gyakorisága tovább nő.
VONALTENYÉSZTÉS
A vonaltenyésztés (vagy vérvonaltenyésztés) tulajdonképpen rokontenyésztés, de bizonyos
mértékben elfogadható módszer. Nagyrészt egy egészen kiemelkedő egyedre, főként kanra
(ritkábban szukára) alapozzák. A cél az, hogy a vonalalapító ős tulajdonságai fokozottabban
kerüljenek az utódokba. Ugyanakkor a szuka oldaláról minél távolabbi egyedeket állítanak
tenyésztésbe. A vonalalapító kan kedvező tulajdonságaiban, egészségi állapotában, alkatában
legyen domináns homozigóta! Ez a tenyésztési eljárás rendkívül alapos utánajárást igényel, a
legkisebb tévedés is mindent tönkretehet.
E módszer alkalmazásához több egyedből állomány szükséges, egy-két szukával nem érdemes
próbálkozni. Ugyanis a tenyésztés során esetleg ki kell zárni a recesszív tulajdonságokkal
rendelkező egyedeket, hogy az állomány fokozatosan egységessé váljon. Tanácsos, hosszú
időn keresztül tenyésztésben tartani a vonaltenyésztés alapjául szolgáló apát, így sok utód
származhat tőle.